Gyakorolni küldte segítségnyújtás helyett a kisgyerekes anyát

Össze kellett volna csukni a babakocsit, de segítség helyett hazaküldte gyakorolni kisgyerekes, Kovácshidáról Siklósra igyekvő olvasónkat a buszsofőr. Panaszlevelét változtatás nélkül közöljük.

Első gyermekes anyukaként sok nehézséggel, félelemmel, szorongással kell szembenézni a szülést követően, hiszen a legjobbat igyekszünk nyújtani a babának. Néha túl sok az információ, olykor pedig kevés. A számtalan ébren töltött éjszaka és a baba gondozásával járó egyéb feladatok megoldása, felelősségteljes döntések sorozatának meghozatala mentálisan és fizikailag is kimerítő. Mindemellett az eddigi pörgős mindennapokat felváltja egy sokkal elszigeteltebb életmód.

Számtalan írás szól arról, hogy milyen fontos a gyermek napirendjének kialakítása a fejlődése szempontjából (védőnői státuszvizsgálaton is van erre vonatkozó kérdés). Épp emiatt kétszer is meggondolom, hogy elinduljunk-e valahova. Vannak olyan élethelyzetek viszont amikor muszáj útnak indulni.

Ez egy kisbabával nem egyszerű. Először elkészítem őt, majd én is elkészülök, miközben őt ugye szórakoztatom, vagy hordozom magammal. Azután összepakolom amit vinnünk kell.

Így volt ez hétfőn is. Meleg, égető napsütéses idő volt, viszont fújt a szél, és a napot egy-egy sötét felhő is időnként eltakarta. Így szükség volt váltásruhára és takaróra a kicsinek. Persze igyekeztem minél kevesebb holmit pakolni, magamnak például nem raktam esőkabátot, kardigánt vagy esernyőt. Babakocsit vinni kell. Mert le kell tudni tenni valahova a járni még nem tudó csecsemőt, mert valahol el kell tudni altatni, mert valahol át is kell pelenkázni. Sajnos a környéken nagyon kevés lehetőség van ezekre, kevés üzletnek, étteremnek, szolgáltatóknak van olyan mosdója vagy helyisége ahol a pelenkázást, szoptatást le lehetne bonyolítani, így marad az utcán lévő pad és a babakocsi.

Át kell továbbá gondolni a napirendet. Az utazást úgy időzítettem, hogy az alvással összhangban legyen. A terv az volt, hogy elringatom hordozókendőben, amíg a buszmegállóba érünk, majd a buszon elalszik, így nyugodtan utazhatunk.

A busz megérkezett, kértem a jegyet, mire a buszvezető fennhangon kérdi:

Ugye a babakocsit összecsukja?

Én: Háát nem szándékoztam – megilletődve a kérdéstől, hiszen számtalanszor utaztam úgy buszon, hogy mások babakocsival álltak a hátsó ajtónál. A babakocsi vásárlásánál direkt figyeltünk arra, hogy kisméretű, buszos közlekedésre is alkalmas legyen, ezért eszembe sem jutott, hogy ebből gond lehet.

A sofőr erre közölte, hogy akkor így nem szállhatunk fel!

A szemeim elkerekedtek, és hirtelen elkapott egy szorongó, fojtogató érzés: nekem most itt meg kell védenem magunkat. Szóváltásba keveredtünk.

Kérdeztem, mit gondol, hova tegyem a csecsemőt akkor?

Válasz erre egyszerűen az volt, hogy nem tudom, de a kocsit össze kell csukni.

Pedig én nem tudom a kocsit összecsukni egyedül, mert a babát is fogni kell, az ő épségét igyekszem megőrizni.

A sofőr hivatkozott egy biztonsági előírásra ami tiltja, hogy a kocsival így felszálljak.

Eszembe jutott, hogy talán a csomagtartóba betehetném, kértem is. Mire a sofőr puffogva szállt le és mutatta, hogy nem fér be. Persze segíteni esze ágában sem volt.

Remek, gondoltam magamban, akkor mégis össze kell csuknom. Összeszedtem minden lelkierőm, és nekiálltam szerencsétlenkedni a kocsival. Itt legszívesebben elsírtam volna magam, de igyekeztem erős maradni, számonkértem, hogy talán segíthetne is, akkor nem lenne ennyire megalázó a helyzet. Nem segített, mondván az én babakocsimat ő nem tudja, hogy kell összecsukni – nyilván én tudtam, csak nem volt hozzá elég kezem -, majd tett egy gúnyos megjegyzést, hogy haza kell menni gyakorolni öszecsukni, utána majd tudok vele utazni.

Folytatódott az összecsukás tortúrája, egy utas leszállt, segített, megfogta a cuccokat, amiket kiszedtem a lábzsákból (esővédő, szúnyogháló és a kislányom nyunyókája). Sehogy sem állt kézre úgy, hogy a kicsinek se ártsak. Elidőztünk ezzel pár percet, a sofőr leszólt a buszról, hogy hagyjuk, most utazzak így aztán majd legközelebb már tudni fogom… ekkor már nem akartam engedni a 21-ből. Több kérdés is kavargott a fejemben.

Elsőként a baba biztonsága: vajon ölben a legbiztonságosabb? Másodszor, hogy ha már a sofőr menetideje a tét, akkor nem számít a biztonsági előírás, harmadszor minden eddigi alkalom amikor babakocsit láttam a buszon szabályszegés volt a sofőr részéről, avagy a sofőr kompetenciája mérlegelni a helyzetet, és negyedszer miért nincs erről tájékoztatva a fogyasztó például a menetrend táblán egy-egy piktogrammal, hogy melyik járat alkalmas babakocsival való utazásra.

Szabálykövető ember lévén ragaszkodtam hozzá, hogy megvárja amíg összecsukjuk. Egy másik utas segítségével végül sikerült felrakni és összecsukni. Összesen 3 utas volt rajtunk kívül, és utánunk már senki sem szállt fel.

Az irodában megtettem a panaszt. A hölgy, aki felvetette a jegyzőkönyvet együttműködő volt, szerinte érdemes utazás előtt telefonon tájékozódni, hogy melyik járat akadálymentesített. Szerintem ez vitatható: nem érdemes-e inkább a szolgáltatás minőségének javításán dolgozni.

A kislányom mindeközben nyűglődött, az alvása is kimaradt. A jegyzőkönyvet nekem kellett megírnom. Remegő kézzel, heves szívdobogással a könnyeimet visszafojtva írtam, miközben a gyermekem a babakocsiban kínlódott.

Hazafelé már nem busszal jöttünk, megvártam amíg a férjem hazaér a munkából és értünk jön.

Szomorú, hogy a 21.században egy európai országban ilyen szinten van a tömegközlekedési helyzet, miközben nyilván az árak európai szintű árak. Vajon hány olyan alkalom van, amikor így végül nem tudnak felszállni csecsemővel, mert nem tudja anyuka megvédeni magukat.

Szeretném ezzel az esettel felhívni a figyelmet arra, hogy jobb lenne ez a világ, ha emberségesen, jószándékkal bánnánk egymással. Legyen az kisgyermekes anyuka, idős, vagy beteg ember, nem.tudhatjuk, ki milyen terheket cipel – például látszólag ereje teljében lévő férfi ha ül a buszon, lehet hogy 3 napja nem alszik, mert újszülött babája van, vagy tanult, vizsgázott, vagy dolgozott, esetleg beteg rokonát ápolta, vagy gyászol. Ha segíteni nem tudunk, ne nehezítsük legalább egymás életét. Tudom, hogy a sofőröknek sem könnyű, a családban és baráti társaságban is van buszsofőr és hogy amunkaköri leírásban vélhetően nem szerepel a kedvesség, viszont a jómodor, egy kedves szó nem kerül semmibe.

Traumatikus volt ez a konfliktushelyzet, még mindig pörgetem az eseményeket a fejemben. Nem fogunk mostanában a kislányommal buszozni. Szerencsére mi megtehetjük, de vajon mi van azokkal a nőkkel és csecsemőkkel, akiknek nincs választásuk?

Kérdéseinket elküldtük a Volánbusznak, érdemi válaszukat oldalunkon tesszük közzé nem megfeledkezve arról, hogy ez az a vállalat, aki a kisutcákban gyorsan hajtó buszok miatt helyszín és időpont megjelölés nélkül érkezett panaszra azt a választ adta, hogy a busz 49-el ment. Olvasónk panaszát is kivizsgálják, ám aligha marasztalnak el bárkit is.